|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 80 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-80 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Romsics Ignác 2015. január 23.Az űrlap aljaNagyváradról a BBC History magazinban Kormányos László, Péter I Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – négy váradi szerzője van a BBC History folyóirat januári számának, melyet szerdán este mutattak be a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban Papp Gábor főszerkesztő és a szerzők jelenlétében. A megjelenteket Imre Zoltán, a múzeum igazgatója köszöntötte, majd Papp Gáborral és a szerzővel Körössi P. József beszélgetett. A főszerkesztő többek között elmondta, hogy négy évvel ezelőtti megjelenésük óta Magyarország legolvasottabb történelmi folyóiratává váltak, az általában 17-18 ezer kinyomtatott példányból általában 14-15 ezer elkel. Tartalmuknak felét az angol anyalapból veszik át, azonban nincs tematikai megkötöttségük, az elmúlt 15-16 év anyagából válogathatnak, a lap tartalmának mintegy 30 százaléka magyar történelemmel foglalkozik, a fennmaradó részt magyar szerzők nem magyar vonatkozású anyagai alkotják. Nehéz megtalálniuk az egyensúlyt, hiszen a napi politikai mellett ma Magyarországon a történelem a legmegosztóbb téma egy amúgy is megosztott társadalomban, szögezte le a főszerkesztő, aki azt is hozzátette: büszkék arra, hogy a szakma élvonalába tartozó magyarországi történészek, például Romsics Ignác, Ungváry Krisztián és Ormos Mária nekik írnak. Szilágyi Aladár írásában a Trianon utáni Nagyváradot ismerteti, mint mondta, az első évek a felocsúdás évei voltak, ugyanakkor gazdag volt Várad élete, a bőség zavarával kellett megküzdeni cikke megírásakor. Szűcs László két egymás mellett létező identitásról ír, arról, hogy szinte megszűnt a kultúrák közötti átjárás. Kormányos László 2008 óta dolgozik Nagyvárad krónikáján, ebből a várhatóan 2016-ban megjelelő könyvből kerültek be szemelvények a folyóiratba, Péter I. Zoltán pedig a város századfordulós életével foglalkozik. Az est végén a szervezők nevében Szabó Ödön képviselő köszöntötte az egybegyűlteket, és többek között arról is beszélt, fontos lenne Kormányos László munkájának románra való lefordítása, hogy akár forrásként is használhassák azt. A lapszám jövő péntektől kapható az Illyés Gyula könyvesboltban. Fried Noémi Lujza Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. február 21.Románok és magyarokNéhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre. Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt. Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért. Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik. Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit. Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.” Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.” Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.” Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!) A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására. Pomogáts Béla Népszav 2015. április 27.Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-bőlA budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját. Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását: 1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék, 2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, 3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét. A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk. A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is. Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta. A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást. „ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje. A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.” Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult. Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki. December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos. 30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot. Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás. Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához. S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója. Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták. A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen. Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket. Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118. 2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308. 3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24. 4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73. 5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22. 6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113. Székelyhon.ro 2015. július 28.Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában. – Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat. – Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben. – Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is? – Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna. – Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen? – Gorbacsovval annak előtte személyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege. Folytatjuk Pozsgay Imre Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le. A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai 1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány. 1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről. 1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják. 1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására. 1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult. 1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben. 1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát. 1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen. 1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát. 1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz. 1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet. 1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben. 1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat. 1989. január 28. A pártfőtitkár távollétében Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2015. július 31.Korunk, Művelődés, SzékelyföldLehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik. A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége. Korunk – 2015. augusztus Történelem – (történelmi) regény Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják. Művelődés – 2015. július „Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók. Székelyföld – 2015. július A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták. Simó Márton Székelyhon.ro 2015. augusztus 19.Romsics Ignác: A Horthy-kultusz és az ellenkultusz is még sokáig fennmaradTalán még soha nem kellett befogadnia akkora tömeget az Erdélyi Múzeum Egyesület konferenciatermének, mint szerdán, amikor a Korunk Akadémia „Történelem és emlékezet” sorozatának keretében Romsics Ignác történész tartott előadást Horthy Miklósról. A tömegen még a különleges nyomulási technikával rendelkező televíziós operatőrök sem tudták átvágni magukat, és a lépcsőházban, az ablakon leskelődve is sokan hallgatták az előadást a magyar történelem kétségkívül legmegosztóbb alakjáról. A nagy érdeklődés előzménye, hogy a román sajtóban – tévesen fordítva le a „Horthy Miklós emlékezete” címet, ahogy a Kolozsvári Magyar Napok programjában is szerepel – az jelent meg, hogy a KMN szervezői az önkormányzat pénzén „megemlékezést” (comemorare) tartanak a román álláspont szerint háborús bűnös kormányzóról. „Erdély elfoglalásáról a kolozsvári városháza pénzén fogunk megemlékezni”, háborgott Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, a Ziarul Faclia napilapszerzője pedig abbéli csodálkozásának adott hangot, hogy a hatóságok engedélyt adtak az előadás megtartására, holott Romániában törvény tiltja „a fasiszta ideológia és jelképek terjesztését.” Ezért Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője bevezető beszédében fontosnak tartotta kihangsúlyozni magyar és román nyelven is, hogy a közönség nem megemlékezést, hanem történelmi előadást fog hallani az egykori kormányzóról. Nos, a szimultán románra is fordított előadás valószínűleg csalódást okozott a szenzációt szimatoló sajtósoknak, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia tagja ugyanis tudományosan tényszerű prezentációval készült, mellőzve mindenféle politikai vagy erkölcsi állásfoglalást. Pontokba szedte Horthy életrajzának adatait, kitért azokra a mozzanatokra, amelyek még hajóparancsnokként elindították a személye körül kialakult kultuszt. Beszélt a fehérterrorról, amelynek során Horthy emberei a parancsnok tudtával több mint ezer embert (a Tanácsköztársaság vezetőit, támogatóit, baloldali értelmiségieket stb.) végeztek ki bírósági ítélet nélkül. Ez volt az első olyan eseménysor, amely megosztotta a magyar társadalmat vele kapcsolatban. „Két Horthy-kép alakult ki a magyar társadalomban: mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, mert például a vagyonukat államosították vagy elvettek tőlük valamit, azok úgy tekintettek Horthyra, mint egy ország-megmentőre. Ők bálokat szerveztek, amikor bevonult egy-egy városba, ünnepelték. Mindazok viszont, akiken a bosszú csattant, a fehérterror elszenvedői vagy csak a két forradalom résztvevői voltak, úgy gondoltak Horthyra, mint gyilkosra. Ez utóbbiak táborához tartozott például Illyés Gyula és Móricz Zsigmond is” – mondta a történész professzor. Romsics Ignác két verset is felolvasott és korabeli karikatúrákat is bemutatott a két ellentétes tábor álláspontjának illusztrálására: egyikben dicsőítik, másikban pocskondiázzák a Nemzeti Hadsereg parancsnokát, Horthyt – pedig ekkor még csak 1919-et írtak… A történész beszélt az „ideiglenesnek” szánt kormányzóvá választásáról, királyával, a Svájcba menekült IV. Károllyal való szembefordulásáról, ami ismét megosztotta a magyar társadalmat, hisz sokan nem tudták neki megbocsátani, hogy lövetett saját uralkodójára, aki őt annak idején parancsnokká tette. „Uborkafára felkapaszkodott” alaknak tartotta sok magyar főnemes, a királypártiak csakúgy, mint a baloldal. Ő viszont egyre tudatosabban és egyre populistább módszerekkel építette saját kultuszát, amelynek biztos társadalompszichológiai alapul szolgáltak a bécsi döntéseket követő terület-visszacsatolások és az eufórikus hangulat a magyar lakosság körében. 1938-ban, 70 éves korában kultusza már tetőfokára hágott, Romsics korabeli Horthy-irkát (a kormányzó portréjával díszített iskolai füzet), Horthy aláírásával ellátott karácsonyi üdvözletet és Aba-Novák Vilmos ez évben készült, szegedi freskóját is bemutatta, ez utóbbinak domináns alakja szintén a kormányzó. Ez sem volt elég: 400 oldalas „történelmi” könyv jelent meg, amely azt bizonyította, hogy valójában az Árpád-ház nem halt ki, leszármazottja maga Horthy Miklós. A csillogó felszín mögött azonban sötét dolgok történtek. Megjelentek a zsidótörvények, és Horthy kormányzóként mindegyiket aláírta. Közben a család nagy kedvet kapott arra, hogy a kormányzói státust állandósítsa, így Habsburg Ottó hazatérését megakadályozták, 1942-ben pedig Horthy elérte, hogy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé válassza a parlament, így biztosítva az utódlást a dinasztián belül. Horthy István azonban repülővel lezuhant a keleti fronton, így a család az akkor még csak egyéves fiacskája, ifjabb Horthy István nagykorúsodásáig akarta biztosítani a folytonosságot. Ebben a törekvésükben azonban sem a római katolikus egyház, sem a magyar főnemesség nem volt partnerük. Közben a magyar parlament által hozott, de Horthy által aláírt zsidótörvények mélységes felháborodást váltottak ki nemcsak a zsidó közösségből, hanem a velük szimpatizáló magyar lakosságból is. A történelem kegyetlen fintora, hogy Horthy nagyváradi bevonulását például egy gazdag váradi zsidó vállalkozó finanszírozta, rövid idővel azelőtt, hogy a kormányzó aláírta a zsidókat diszkrimináló törvényt… Ezután sorozatosan jöttek a rossz döntések: 1941 júniusában Magyarország a Horthy döntése nyomán lépett be a második világháborúba, anélkül, hogy Németország kifejezetten kérte volna rá – mondta a történész. Jött a Don-kanyari katasztrófa, majd jött a döntés, hogy a német csapatokat barátként fogadja, nem megszállókként. Horthy ezután kinevezte Sztójayt miniszterelnöknek, ő maga pedig visszavonult a Várba és hetekig nem törődött semmivel. Közben Európa legnagyobb zsidó közösségét, a magyarországit és észak-erdélyit elkezdik nagyon gyorsan deportálni. Nyolcszázezer ember életéről van szó, és Horthy hagyja, hogy a Sztójay kormány eleget tegyen Hitler követelésének. A vidéki zsidóság 70 százaléka és a budapesti 30 százaléka lágerekben volt már, amikor 1944. július elején végül parancsot adott, hogy állítsák le a deportálásokat. „A jóindulatú értelmezések szerint ekkor kapta kézhez az auschwitzi jegyzőkönyveket, és ekkor tudta meg, mi történik a deportáltakkal” – tette hozzá Romsics. Addigra azonban már 445.000 ember vesztette életét a lágerekben. Szálasinak, a nyilaskeresztesek vezetőjének úgy adta át a hatalmat, hogy a Gestapo elrabolta kisebbik fiát, Miklóst, így kényszerítve Horthyt a lemondásra. Német, majd amerikai fogságba került, majd Bajorországban, s legvégül Portugáliában élt emigrációban. Anyagilag többek közt a Vatikán segítette, és – itt jön a történelem másik nagy fintora – olyan zsidó családok, akik a Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról 1944 júliusában, és vagyonukat is sikerült kimenekíteniük. Halála után az új politikai rendszer a történelem legsötétebb figurájának kiáltotta ki, majd a 89-es rendszerváltás óta sokan próbálják újjáéleszteni a kultuszát. 1993-ban, az Antall-kormány idején történt meg újratemetése szülővárosában, Kenderesen. Azóta sokan látogatnak el a sírhoz, mindig van rajta friss koszorú vagy virág – fogalmazott Romsics. Kultuszát főleg menye, István özvegye ápolta 2013-ban bekövetkezett haláláig. Ahol Horthy-szobrot emelnek, vagy Horthy-utcát neveznek el, ott garantáltan két szembenálló táborra szakad a lakosság, a tüntetőket és ellentüntetőket rendőrkordon választja el egymástól, mindkét oldalon tetőfokra hágnak az indulatok. „Folyik a Horthy-kultusz és a Horthy-ellenkultusz építése is. És nagy a gyanúm, hogy ez legalább a következő egy-két évtizedben nem fog változni” – mondta Romsics Ignác. maszol.ro 2015. augusztus 23.Horthy Miklós emlékezeteKolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénytermében, Romsics Ignác „Horthy Miklós emlékezete” címmel tartott előadása rendkívül nagy érdeklődést váltott ki. A zsúfolásig megtelt terem szűknek bizonyult, az előtérben, valamint a körfolyosón állók is hallgatták, a nyitott ablakokon keresztül, az előadást. Dr. Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője, felvezető beszédében kiemelte, hogy a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet sorozatának keretében tartja meg Romsics Ignác akadémikus „Horthy Miklós emlékezete” címmel az előadását. Nem megemlékezést, hanem történettudományi előadást hallgathattak az érdeklődők. Romsics Ignác történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, aki a XX. század magyar történelem, a Horthy korszak legszakavatottabb kutatója. Szakmai tevékenységét az évek során számtalan díjjal jutalmazták. A legismertebbeket nevezte meg: Károlyi Mihály- díj (1982), Ránki György- díj (1994), Deák Ferenc- díj (1999), Akadémiai Díj (2000), Széchenyi- díj (2005), Korunk Kulcsa díj (2010). Nemcsak Magyarországon oktatott, hanem külföldi egyetemeken is. 2010 óta a BBTE Doktori iskolájának az oktatója. A KMN keretében megtartott előadását filmezték. A rendkívül nagy érdeklődés miatt a szervezők román nyelvű szinkrontolmácsolást is biztosítottak, így az előadás román nyelven is meghallgatható volt. Romsics Ignác, figyelemre méltó humorérzékkel, bemutatta a kormányzó életpályájának alakulását, és azt, hogy a különböző történelmi időszakokban a magyar történetírás, a közvélemény, miként értékelte Horthy Miklós személyiségét, szerepét. Az idők folyamán ellentmondásos vélemények alakultak ki a személyére vonatkozólag. Horthy Miklósról, mint személyről beszélve, érthetővé válnak a vele kapcsolatos viták – mondta Romsics Ignác. Köznemesi, középbirtokos család sarja. Apja a magyar főrendiház tagja, édesanyja otthon a család irányításával foglalkozott, és a gyermekek nevelésével. Beszélt gyermekkoráról, iskolai tanulmányairól, tengerésztiszti képzéséről. 10 évesen a soproni Lahne tanintézetbe íratták be, ahol német nyelven tanult. Majd a fiumei Tengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. 612 jelentkezőből 42 fiatal nyert felvételt az Akadémiára. 27-en végeztek. Nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretekre is tanították. Több nyelven - angol, német, francia, olasz, horvát - beszélt. Társasági körökben szívesen fogadták. Lovaglás és vívás hozzátartozott a katonatiszti képzéshez. Majd három év gyakorlati év következett, különböző hajókon szolgált. Leteszi a tiszti vizsgát. 1901-ben megismerkedik egy Arad megyei birtokos családjának lányával, Purgly Magdolnával, megkéri a kezét. Házasságuk során 3 gyermekük születik. Sikeres tiszti karriert fut be. 1909-1914 között Ferenc József szárnysegédje. A tengerésztiszti pálya mellett belekóstol a királyi udvar légkörébe is. 1914-ig a Pólában horgonyzó Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a frissen épült Novara gyors cirkáló kapitánya. Az első világháború alatt több sikeres akciót hajt végre. 1917-ben a Novara hajó találatot kapott. Maga Horthy is megsebesült, fej és lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása után a Prinz Eugen csatahajó irányítását vette át. Nagy tekintélyre tesz szert. Ellentengernagyi rangot kapott, megelőzve 11 admirálist. A világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik. Horthy visszatért Kenderesre. 1918-1919-ben Magyarországon forradalom bontakozott ki. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Horthy az ellenforradalmi oldallal került kapcsolatba. Szegedre megy. Az ott szerveződő fegyveres ellenforradalmi erők parancsnoka lesz. Rangsorban a legidősebb. 1919-ben a Nemzeti Hadsereg fővezére. Felismerte, hogy az ország védelme és a rend helyreállítása érdekében erős hadseregre van szükség. Horthy –kultusz és ellenkultusz A kultusz egy ember istenítését jelenti. A professzor korabeli Horthyt magasztaló vers bemutatásával érzékeltette, miként indult a kultusz kialakulása. A Nemzeti Hadsereg fegyveres akciót nem hajtott végre. Fehérterror volt, melyet Horthy katonái hajtottak végre. Írásos parancs erre vonatkozólag, hogy tessék gyilkolni, nem volt. Sokak szerint Horthyt terheli a felelősség a fehérterrorért. Több mint 1000 főre becsülik az áldozatok számát.(Biztos adat nincs.) „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy utasítást adott volna a kivégzésre, mind máig nem került elő.” A magyar társadalom megosztottá vált Horthy személyiségének megítélésével kapcsolatban. Horthy 1919. novemberében bevonul a fővárosba, mondva, hogy „kész a baráti kézfogásra”. A fehérterror és a Horthy bevonulása a magyar társadalmat megosztotta, amely következtében kétféle kép alakult ki. Mindazok, akiknek érdekeit sértette a Tanácsköztársaság, Horthyra, mint ország-megmentőre tekintettek. A fehérterror szenvedői, vagy akik a két forradalom résztvevői voltak, gyilkosnak vélték. Az utóbbihoz tartozott Illyés Gyula és Móricz Zsigmond. Azonban többen voltak azok, akik az ország megmentőjének tekintették. A kétféle szemlélet a korabeli versekben is kifejeződött. Ennek illusztrálására két verset olvasott fel. 1920. március elsején Horthy Miklóst az ország ideiglenes kormányzójává nevezik ki. 1920. III. 1- 1944. X. 16 közötti időszakban a Magyar Királyság kormányzója. A trianoni békeszerződés alapján Magyarországnak olyan államformája lehet, amit akar, az lehet Magyarország uralkodója, akit akar, de Habsburg nem lehet, mert attól féltek, hogy destabilizálná a helyzetet. Az Antant nem akart többé Habsburg-uralmat. Ideiglenes államfőt válasszanak. Horthyt javasolják, mert ő a fegyveres erők parancsnoka. A magyar parlament döntése alapján több mint 130 képviselő szavazott Horthyra a több mint 140–ből. A parlament döntése törvényes, a magyar elit döntése volt. A kormányzó közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkörrel rendelkezik. Megjelölve jogkörét, például, ha nem tetszik, a törvényjavaslatot visszaküldheti a parlamentnek. A professzor beszélt IV. Károly visszatérési kísérleteiről is. Végül a Kormányzó szembefordult IV. Károllyal, akivel egyesek elhitették azt, hogy az ország várja. 1921-ben katonai erővel jön vissza Magyarországra. Horthy a hadsereg élén. Katonai összecsapás következik, megfosztják trónjától IV. Károlyt. Mindez a Kormányzó helyzetének a megerősödését eredményezte. Horthy Miklós reprezentatív funkciót töltött be. A ’20-as és ’30-as években visszahúzódik a napi politikától. Átengedte a kormányzást Bethlen István miniszterelnöknek (1921-1931). A magyar elit, a katonatisztek szokása szerint vadászattal, teniszezéssel, úszással töltötte idejét. Sokat van együtt a családjával. 1920-ban létrehozta a Vitézi Rendet. Horthy és a magyar pártok fő törekvése a trianoni békeszerződés revíziója. 1938. augusztusában hivatalos látogatásra hívta Hitler Horthyt és Imrédy Béla miniszterelnököt (1938-1939). Közölte velük a Csehszlovákia megtámadásának időpontját. Horthy elutasította a részvételt, hogy Magyarország támadja meg. Horthy-kultusz megerősödése A ’30-as években kialakul és megerősödik a Horthy-kultusz, amely 1938-1941 között csúcspontot ér el. Megjelennek a karácsonyi üdvözletek Horthy aláírásával, a Horthy-irkákat adnak ki, pénzérmét bocsátanak ki. Horthyról szobor készül, hidat neveznek el a nevével. A 70. születésnapjára báró Doblhoff Lily, Horthy Miklós címmel 321 oldalas életrajzi könyvet jelentetett meg, amely a kormányzó első magyar nyelvű életrajza. A két világháború közötti időszakban a revíziós politika megerősödött. A visszacsatolt területekre fehér lovon bevonuló kormányzóról a honépítő, hongyarapító imázs alakult ki. Közben környezete felvetette a dinasztia-alapítás gondolatát. A Nemzetgyűlés Horthy fiát, Istvánt kormányzó-helyettessé választja, aki 1942-ben repülő szerencsétlenség áldozata lett. A csillogó felszín alatt problémák vannak – mondta az előadó. Miközben a területek visszacsatolása zajlik. 1938-1942 közötti időszakban a Kormányzó aláírta a zsidótörvényeket. Felróják neki nemcsak a zsidótörvények aláírását, hanem azt is, hogy Magyarország 1941. június 22.-én belépett a II. világháborúba, bár erre kimondottan német kérés nem volt. 1943-ban a második magyar hadseregnek a Don-kanyari vesztessége rendkívül nagy volt, 200.000 emberből egynegyede tért haza. Magyarországnak a háborúból való kiugrási szándéka meghiúsult. 1944. március 19.-én, Magyarországot megszállták a német csapatok. Horthy Sztójay Dömét nevezi ki miniszterelnöknek. A politikából visszavonult. A Sztójay-kormány eleget tesz Hitler követelésének. A német megszállást követően megkezdődött a zsidóknak a gettókba gyűjtése, majd deportálása, lágerekbe való szállítása. A Gestapo elrabolja Horthy kisebbik fiát, Miklóst. Horthyt a németek 1944. október 16-án lemondották. Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezetője, vette át a hatalmat. Horthy családjával a bajorországi Hirschberg kastélyba internálták. 1945. május 1-jén az amerikai csapatok elérik a kastélyt, Horthy amerikai fogságba került. Kiszabadulása után Wilheimbe megy a családjához. Majd Portugáliába emigrált. Estorilban visszavonultan élt. A megélhetéséhez szükséges anyagi alapot a Vatikán, a volt amerikai nagykövet és azok a zsidó családok biztosították, akik Horthy támogatásával menekültek el Magyarországról, jutottak ki Amerikába. Megírta az Emlékirataim című könyvét, melyet sok nyelvre lefordítottak. Jogdíjat kapott. Megosztott társadalmi megítélés A második világháború után, a nürnbergi perben Horthy Miklós csak tanúként volt beidézve, és hallgatták ki. Továbbra is megosztja a magyar társadalmat Horthy személyiségének megítélése. 1989 után a nemzeti szemléletű csoport nagyra értékeli Horthyt. 1993-ban az Antall kormány jóváhagyta a családnak Horthy Miklós újratemetését Kenderesen, ahol a Horthy menye dicsőítő beszédet tartott. Kiadták az Emlékirataim című könyvét. 2006-ben Koltay Gábor rendezésében készült Horthy, a kormányzó című dokumentumfilm, amely kormányzó életét és Magyarország két világháború közti történéseit mutatja be. Színes, fekete-fehér, magyar dokumentumfilm. Rendező: Koltay Gábor. Zeneszerző: Koltay Gergely, Szűts István. Operatőrök: Franyó Attila, Mertz Loránd, Mezei Attila, Halász Lajos. Horthy Miklóst Szélyes Imre alakítja. A baloldali szemléletűek elutasítják Horthy-emlékét. Romsics Ignác kiemelte, hogy továbbra is létezik a Horthy kultusz és ellenkultusz. „Nagy a gyanúm, hogy legalább az eljövendő egy- két évtizedben ez az irányzat nem fog változni.” Csomafáy Ferenc erdon.ro 2015. augusztus 27.A fel nem adható városTöbb mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben. A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron. Mesélnek a kövek Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait. A bőség zavara Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta. A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt. A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást. Gyerekekre hangolva S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt. Arcot kapott intézmények Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze. S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista. Kolozsvár 700 „Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.” Demeter Zsuzsa Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. október 12.Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát KolozsváronOktóber 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén. Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma. A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak. A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be. Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat. Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is. Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források. Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának. Erdélyi Római Katolikus Státus 1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon Fábián Róbert/Vasárnap (előzmény) romkat.ro/hu/ Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt. A konferencia védnökei: Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke Szervezők: Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium Felkért előadók: Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely Időpont: 2015. október 9–11. Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám, Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám. Kérjük részvételi szándékát jelezze a [email protected] címen. Dr. Holló László, elnök Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány magyarkurir.hu 2015. november 19.Szacsvay Akadémia évadzáró üléseA RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának idei évadzáró előadását tartják meg november 19-én, ma 18 órától a nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében. A Kárpát-medence népei című történelmi modul idei utolsó értekezését Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője tartja meg Többség és kisebbség a 21. század elején címmel. Az évadzáró előadás végén a szervezők kiosztják a rendszeres részvevőknek járó, Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész által ellenjegyzett okleveleket is. Ugyanakkor ismertetik a Szacsvay Akadémia jövő évi történelmi sorozatának témáját és programját. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. február 16.Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kellHorthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában. A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás. Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz. Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!" Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben. Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává. Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből. Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza. A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is. Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI 2016. május 7.Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy BalázzsalAblonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele. Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész? Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult. - Kik voltak ezek a tanárok? - Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom. - Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát? - A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen - Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek? - A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani. - Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni? - Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne. - A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt. - Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább. - A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban? - Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán. - Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására? - Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban. bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne. - A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt. - Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább. A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban? Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán. - Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé? - Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára. - Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét? - Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé. - Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában? - Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó. - A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben? - Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt. - Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett? - Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat. Szőts Zoltán Oszkár ujkor,hu 2016. június 4.Trianon: a vadszőlő palástProblémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben? Trianon valami másnak a neve. „Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira. Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét. Dühítő bonmot-k Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában. És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt. A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel. Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet. Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket. Forradalmak Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett. Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven. A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával. A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete. Okok Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt. Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában. Trianon – 100 Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani. A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be. A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet. Trianon árvái E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért? A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni. Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti. Ablonczy Balázs Magyar Nemzet 2016. augusztus 30.Román újságírók is elhatárolódnak a TVR beatricés riportjátólBelső állásfoglalásban határolódik el a Román Közszolgálati Televíziónak (TVR) a Beatricét önkényuralmi rendszert dicsőítő, irredenta zenekarként beállító riportjától a Kolozsvári területi stúdió számos magyar és román munkatársa. A közmédia kincses városi újságírói felkérik a TVR etikai bizottságát, vizsgálja ki, hogy a nagy port kavart tudósítás megfelel-e a sajtóetikai követelményeknek. Mint ismert, a Nagy Feró és a Beatrice augusztus 16-i, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott koncertjéről szóló tendenciózus anyagában a TVR úgy értelmezte, hogy az együttes XX. század című dala kedvező fényben tüntetné fel Hitlert, Lenint és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A riporter, Diana Apahidean abból következtetett a magyar kultúrkörben közismert szerzemény „vitatott és revizionista" voltára, hogy annak lejátszása alatt archív videofelvételeket játszottak be a kivetítőn, amelyen többek között a náci német diktátor és a kommunista forradalmár volt látható, továbbá a migránsokat ábrázoló fotók közben elhangzott az Allah Akbar! (Isten hatalmas) felkiáltás is, ami a TVR újságírója szerint a muzulmán terroristák jelszava. A Krónika már korábban beszámolt arról, hogy Adrian Rozenberg, a TVR Kolozsvári stúdiójának főszerkesztője nem értett egyet a manipulációs eszközöktől sem szűkölködő anyaggal, éppen ezért az nem is mehetett adásba a területi csatornán. Úgy tudjuk, a riportot a köztévé területi kirendeltsége igazgatójának, Romeo Couținak a döntése nyomán tette közzé a TVR országos csatornája. A területi stúdió munkatársai ugyanakkor nem hagyták annyiban a dolgot. Megtudtuk, hogy a magyar szerkesztőség kezdeményezésére született belső állásfoglalás pontokba szedve rögzíti a leközölt anyaggal kapcsolatos szakmai észrevételeket és aggályokat. Kifogásolják például, hogy a riporter nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze őket vagy magyarul értő személyeket az általa kifogásolt Beatrice-nóta szövegéről. Olyan Kolozsvári román politikai elemzőt szólaltatott meg a témában, akinek a véleménye nem releváns az ügyben, mivel nem ismeri a magyarországi együttes repertoárját. Felhívják a figyelmet arra is, hogy a riport során bejátszott koncertrészlet – amelyen Nagy Feró azt énekelte: „csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz" – nem Kolozsvárt, hanem a Beatrice egy 2009-es váci kocsmai fellépésén hangzott el. „Pontra teszik" a tudósítás ama megjegyzését is, miszerint a Kolozsvári Magyar Napok tavalyi kiadásán külön rendezvény keretében idézték meg Horthy Miklós alakját. Az állásfoglalás emlékeztet, hogy egyetlen tárgyilagos előadásról volt szó, amelyet Romsics Ignác történész, az MTA tagja tartott a kincses városban. A Krónika értesülései szerint az elhatárolódó állásfoglalást a magyar szerkesztőség tagjain kívül aláírta a kifogásolt riportban operatőrként közreműködő, amúgy magyar nemzetiségű munkatárs is, és ellátta kézjegyével a szöveget a területi stúdió tíz román tagja is. Pákai Enikő, a területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője kedden lapunknak megerősítette, hogy elkészült az állásfoglalás, amelyben elhatárolódnak a riport készítője által képviselt újságírástól és megnyilvánulástól. Hozzátette, szakmai érvekkel alátámasztott észrevételeiket továbbítják a TVR etikai bizottságához. A grémium ugyanis szeptember közepén esedékes ülésén vitatja meg az ominózus riportot, miután az ügyben a KMN szervezői panaszt tettek a közmédia vezetőségénél, valamint az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) is. A szervezők tiltakozásukat fejezték ki amiatt, hogy az egyoldalú és célirányos tájékoztatás nemcsak ferdített információkat közölt, hanem rossz fénybe helyezte a teljes rendezvénysorozatot. Megállapították, hogy a XX. század című dal a kivetített képeken ábrázolt, az Európai- és világtörténelem tragikus kimeneteléhez hozzájárult személyiségek és az általuk képviselt ideológiák ellen szólal fel, és nem mellettük, ahogyan a román sajtó beállította. Különben a Kolozs megyei rendőrség hivatalból vizsgálatot indított a TVR riportja nyomán, vizsgálva, hogy a koncerten elhangzottak kimerítik-e a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használatát, valamint háborús bűnösök emlékének ápolását tiltó kormányrendeletben megállapított bűncselekményeket. Úgy tudjuk, a rendőrség átiratban kérte a Kolozsvári területi stúdiótól a Beatrice-koncertről készült valamennyi anyagot. Nagy Feró, a Beatrice frontembere korábban a Krónikának adott interjúban határozottan elutasította, hogy önkényuralmat éltető megnyilvánulásai lettek volna a zenekarnak a Kolozsvári Magyar Napokon megtartott koncerten, és közölte, beperelik a TVR-t. Rostás Szabolcs Székelyhon.ro 2017. március 29.Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvétEzután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd. Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak. A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet. A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk. Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja. Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről. Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet. 30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője. Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz. maszol.ro 2017. április 3.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Impériumváltás Erdélyben: ez történt a Trianon elotti hónapokban Romsics Ignác történész vezetett végig minket azon, ahogyan Erdély átkerült az Osztrák-Magyar Monarchiától Romániához. Oxigénhiányos zsúfoltságig telt szerdán az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári eloadóterme. Nem csoda: a huszadik századdal foglalkozó egyik legjobb történész, Romsics Ignác akadémikus szakszeruen, lépésrol lépésre mutatta be az 1918-1920. közötti impériumváltást Erdélyben. Ez volt a Korunk Akadémia Erdély a történelemben címu sorozatának utolsó eloadása. Nem vájkáltunk a nemzeti sebben, hanem olyan részletes képet kaptunk arról, hogyan került át Erdély az osztrák-magyar politikai, katonai és közigazgatási fennhatóság alól a román hadsereg, majd közigazgatás irányítása alá, amelyet a hazai tankönyvekbol nem tanulhatunk meg. Megtudtuk, hol harcolt a Székely Hadosztály, mennyit élt a Bánáti Köztársaság, és mennyire légbol kapott terv maradt a Székely Köztársaság. foter.ro/cikk 2017. június 19.„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták. Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is. Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból. Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum. Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen. Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is. Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése. Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni. Murádin János Kristóf Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. július 31.AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSEA PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1 Péntek János az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár pentekjku(kukac)gmail.com Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem. Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005). A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak. Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében. Az alárendeltség következményei Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel. Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.) A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra). Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről. Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke. Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik. Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb. A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé. A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat). Magyar román Református 93,78% 3,29% (19 802) Unitárius 93,67% 1,80% (1044) Ortodox 1,65% (26 009) 93,67% 1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat) A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.). Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt. A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről? A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011). A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe. A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás. Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára. IRODALOM Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18. Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14. Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94. Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM LÁBJEGYZETEK 1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. < 2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. < 3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). < 4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). < 5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. < 6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. < Magyar Tudomány 2017. október 21.Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknálCsütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel. Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett. Egyetemek Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást. Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE. Felvilágosodás A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg. A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott. Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését. A 20. században A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro 2017. december 6.Egy Bernády monográfia és a biográfiák koraA múltat nagyon sokszor egy ember életének bemutatásán keresztül próbálták láttatni már az ókorban is – ennek ellenére biográfiát írni nem könnyű. Míg a kortárs történetírás teoretikusai már fél évszázada azt hangsúlyozzák, hogy a híres emberek és nagy személyiségek históriája lejárt, a biográfiaírás töretlenül népszerű külföldön és Erdélyben is. Lehet-e ma még történetírást gyakorolni biográfiákon keresztül? Betekintést nyújthat-e egy monografikusan feldolgozott életút egy korszak történetébe? Ezekre a kérdésekre is választ adhat Fodor János történész első monográfiája, amely Marosvásárhely ikonikus polgármesterének, Bernády Györgynek foglalja össze első alkalommal politikai életrajzát. Fodor János mintegy tíz éves kutatásának (mesteri és doktori tanulmányainak) eredményeképp jelent meg a Lektor kiadó gondozásában az igényes formátumú kötet Bernády Gyögy. Politikai életrajz címmel 2017 őszén. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének legújabb munkatársa marosvásárhelyi gyökerei miatt kezdett el foglalkozni szülővárosának legendás polgármesterével, akiről – a személyéhez kötődő kultusz és a kegyes utókor emlékezete ellenére – nem keletkezett mindeddig részletes biográfia. A fiatal történész Romsics Ignác akadémikus doktoranduszaként mintegy félszáz levéltári vagy személyes gyűjteményben kutatott Erdélyben és Magyarországon, amelynek eredményeképp megszületett a közel 220 oldalas biográfia. A kötet Bernády György gyermek- és ifjúkorával indít, igaz a szerző részletesen bemutatja a család származását is, a hagyományos geneaológiai módszertant követve. Tizenöt oldalban részletesen elemzi Bernády György tanulmányait, ifjúkori tanítóit, egyetemi tanárait és orvostudományi, majd gyógyszerészeti kutatásait. A történeti pszichológia számos elemét megtaláljuk ebben a rövid, de nagyon alapos elemzésben: a Bernády által olvasott kötetek, iskoláinak tantervei, főbb tanulmányi eredményei és a szülői, baráti hatások elemzésével Fodor János a Romsics Ignác féle történetírás számos fortélyát alkalmazza. Nem csoda, hiszen a Kolozsváron gyakran megforduló neves akadémikus mondhatni egyike a magyar történeti biográfiaírás egyik megújítója: két kiadást is megért Bethlen István monográfiája alapmunkának számít ebben a műfajban. Az első fejezetben még csak elszórtan észlelt holisztikus, egy személyiség komplex hálózataira és kapcsolatrendszerére kitérő történetírói technika a következő, Bernády politikai karrierjét elemző fejezetekben válik érzékletessé. Fodor részletesen bemutatja Bernády György politikai karrierjének kezdetét (1889–1902), szabadkőművességi tevékenységét, országgyűlési képviselőségét (1896–1901) valamint az ún. „véres választásokban” betöltött szerepét. Egy-egy téma elemzésekor – legyen az bármilyen mellékes szál is – például az erdélyi vasút története, Than Károly kémikus munkássága, a marosvásárhelyi rendőrség helyzete a századfordulón, a szerző rövid betekintést ad ezeknek a jelenségeknek a részletesebb, kontextuális elemezésbe. Enélkül ugyanis nem lehet megérteni sem Bernády György politikai karrierjének alakulását, sem Marosvásárhely történelmi, gazdasági és kulturális szerepét az elemzett két nagy korszakban a dualizmus és az impériumváltást követő évek idején. A kötet harmadik, legvaskosabb fejezete természetesen Bernády György egy évtizedes (1902–1912) polgármesterségével foglalkozik, amely gyökeresen megváltoztatta Marosvásárhely urbanisztikai arculatát és kulturális életét is. A nagy városépítő programja, építkezései, amerikai útja, földgázprogramja mellett a szerző – a biográfiaírás alapvonásait követve – bemutatja Bernády mindennapjait, egyéniségének változását és családi életét is. A közel 900 lábjegyzettel teletűzdelt kötet nagy része levéltári forrásokra hivatkozik, amely jól mutatja még a szakavatatlan olvasó számára is, hogy a szerző igyekezett a lehető legteljesebb forrásfeldolgozást elvégezni. A kötet továbbá részletesen elemzi főispáni tevékenységét és az első világháború idején betöltött politikai szerepkörét és útkeresését, válságát is. Fodor János elemzése nemcsak Bernády György új, 1920 utáni politikai szerepét vázolja fel, de a több száz személyiséget érintő monográfia egyben az Országos Magyar Párt és Erdély politikai kaleidoszkópjának a történeti összefoglalója is. A kötet utolsó előtti fejezete Bernády második polgármesterségét (1926–1929) és bukását, valamint politikai konfliktusait mutatja be, majd a hetedik fejezetben neves politikus utolsó éveit vázolja a szerző. A gazdag függelékkel, bibliográfiával és részletes névmutatóval ellátott, elegáns borítójú, jó fogású kötet tízéves kutatás eredménye. De nemcsak ezért fontos munka ez: Bernády György Erdély egyik meghatározó politikusa volt mind a dualizmus utolsó évtizedében, mind az új utakra kényszerült Erdély első két évtizedében is. Marosvásárhelyieknek a kötet alapolvasmány, hiszen személyesen kötődhetnek a munkához. Erdélyi olvasók számára jó bevezető a kor (1889–1938) politikai történetébe és jelzi: mennyi mindent megtudhatnánk más erdélyi városokról, ha nagy polgármestereik életét európai, politikai kontextusban értelmeznénk. Történészek számára pedig azért fontos, mert a történeti biográfiaírás egyik nagy mesterének, Romsics Ignácnak a hatását érezhetjük egy erdélyi munkán, ami jó, mondhatni megújhodó, friss perspektívákat ígér a jövőbeli erdélyi történettudomány számára. Végezetül, egy személyes megjegyzés: mi, történészek, akik valamilyen fura oknál fogva a múltba mélyedés misztikus tudományán keresztül akarjuk megérteni önmagunkat és a világot, gyakran vállalkozunk a biográfiaírásra. Jómagam is megtettem ezt Cserni Béla, Erdély első városi régészének életrajzában. A folyamat, amely során több száz forrást kell átolvasni, egy személy kézírását kiböngészni, lelki világának, baráti hálózatának, szakmai kapcsolatainak a viszonyrendszerét regionális vagy akár európai kontextusba helyezni, a kutatás hónapjai vagy akár évei alatt kicsit átalakítja a kutatót is. Nemegyszer, lelki kapcsolatba helyezve a megelevenített személyiséggel. Fodor János, mint egykori vásárhelyi lakos kötetében szinte azonosult a nagy városépítővel: csak így lehet biográfiát írni. T. Szabó Csaba A szerző ókortörténész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
